"A Magyar Színház igazgatósága megrendülten tudatja, hogy 2010. július 11-én, életének 85. évében elhunyt Kállai Ferenc, Kossuth-díjas, Érdemes Művész, A Nemzeti Színház örökös tagja, A Nemzet színésze. Feledhetetlen művészünk temetéséről később történik intézkedés. Emlékét megőrizzük..."- olvasható a teátrum közleményében.

A kitűnő művésszel Szabó Zoltán Attila készített interjút 2005. február 27-én a Vasárnap Reggel számárra. A korabeli cikket - főhajtásképpen - megismételjük a Merlineren.

Egykoron ő volt Rómeó. Svádája, tehetsége, embersége, romantikus alkata idejekorán kiemelte őt a szürkeségből. Kortársainak többsége sokkalta hosszabb utat járt be a csúcsig. Nem volt oka irigykedni rájuk. Filmen és színpadon is nagy sanszokat kapott a sorstól, és ő élt is velük. Hűséges típus. 1948 óta a Nemzeti Színház tagja. 2000 óta a nemzet színésze. Valaha aktívan politizált. Még az átkos időkben reformokat sürgetve beült a parlamenti patkóba. 1989 után azonban lelépett a politika forgószínpadáról. Véleményét mindazonáltal ma sem titkolja el. Kállai Ferencet néha zavarja az európai huzat, és a mesterséges sztárkultuszt is megveti. A valóságshow-kat különösképpen utálja, mert nem érti, hogyan válhat e bárgyú műsorok révén valakiből ismert figura, és miért nem látja be a nézősereg, hogy a rájuk tukmált versenyzők(?) teljesítménye egyenlő a nullával. Kállai alteregójával, A tanú című mozilegendából ismerős Pelikán elvtárssal egyetemben azt is furcsállja, hogy a 21. században még mindig velünk élnek a Bástya és Virág elvtársfélék. Az idős színművész sokat töpreng a világ sorsán. Aggasztja az igénytelenség és a zsivaj. Mind gyakrabban fordul gyógyírért az Istenhez. De minden baljós jel ellenére ragaszkodik az élethez.

– Mostanában mintha véka alá rejtené a véleményét. Miért rejtőzködik?
– Ahogy öregszem, egyre inkább félek a blamától, úgyhogy inkább meg se szólalok. Persze nem csoda, ha 78 évesen az embernek nincs kedve a locsogáshoz. Márpedig amit ma hallhatunk, olvashatunk a médiában, az jórészt üres beszéd. Engem fáraszt a zsivaj.

– Csalódott a politikában is?
– Régebben azt hittem, a többpártrendszer lehet a jobb és erkölcsösebb élet záloga. Úgy képzeltem, hogy egy demokráciában több okos ember is szóhoz juthat, akik magvas viták után választják ki a helyes (út)irányt. És miután megfontoltan döntenek, már nem visszakoznak, hanem elfogadják a játékszabályokat és betartják a törvényeket. A mai Országgyűlésben ezzel szemben ott jár s kel az ördög, azt lesve, hol árthatna. Mintha nem férne már meg együtt az emberiség.

– Globális válságot sejt?
– Sajnos, igen. Elvégre nemcsak nálunk bojkottálják az őszinteséget. Ez világtendencia, s az ellenfelek csak ritkán tisztelik egymást. Érvek helyett mind gyakrabban kerül elő a kőbalta. És erről a média is örömmel ad hírt. Elborzaszt, ahogy a híradók premier plánban mutogatják a halált, a vért, olyan hatást keltve, mintha az egész csupán egy komputerjáték volna. Pedig ezek a képsorok idővel impotenssé teszik az ember lelkiségét. A rémségek hatására ugyanis egyre sterilebbeké válunk.

– Sterilebbeké és sérthetetlenebbeké...
– A sérthetetlenség felemlegetése önáltatás. Engem kétségbe ejtenek a hazai viszonyok. Politikusaink nagy része még azt sem képes felmérni, hogy a választópolgár hús-vér élőlény, aki nem számolhatja fel az emlékeit parancsszóra. Manapság majdhogynem dicsőségnek számít, ha valaki hazug, és mihelyst fordul egyet, rögtön fordít a köpönyegén is. Ismét csak a régmúltra hivatkozhatok: anno, amikor gyötört bennünket a korszak egyoldalú világszemlélete, példaként állítottuk magunk elé a művelt Nyugatot. Azzal nyugtatgattuk háborgó lelkünket, hogy egyszer a reformok csak ellökdösnek bennünket is abba a szép új világba. Az alapfokú szemináriumokon azt sulykolták belénk, hogy a tervgazdálkodás az egyetlen helyes és követendő útirány, mivel a kapitalista gazdálkodás anarchiába taszítaná az országot. Mára azonban kiderült, egyik változat sem különb a másiknál. Sőt, a keverékük is ehetetlen „főzet”. Mondom, nagy a baj. Sokszor volt már komoly veszélyben a világ, de ilyen kilátástalan helyzetben még sohasem.

– Vadromantikus alkat?
– Meglehet. Felháborít, hogy semmiben sem keressük a szépet és a jót. Már az igen és a nem is szitokszóvá vált. A tetteket és a teljesítményt pedig hatástalanítja a süket duma. Attól félek, hogy az ember életidegenné válik a saját kis fészkében. Úgy érzem, hogy a ma élők amúgy is koptatott lelkisége a civilizációnak „köszönhetően” még jobban elporhanyósodik. Elmúlnak a szerelmek, a barátságok, az ígéretek.

– Pelikán elvtárs ugyancsak rosszkedvű?
– Hasonlóképpen érez. Furcsállja, hogy a 21. században még mindig velünk vannak a Bástya és a Virág elvtársfélék. Sőt, utóbbi típus mintha egyenesen a reneszánszát élné. Furamód túlélésüket segíti az európai huzat is, melyben élnünk kell. Ez a huzat már mindenfélével megajándékozott bennünket; jóval és rosszal egyaránt. De úgy érzékelem, hogy a szemetet elszortírozni/elhordani csak nem tudjuk. Beidegződéseink, rigolyáink is a régiek. Zászlóbontásoknál például reflexszerűen sírunk vagy átkozódunk.

– Ha kapna a sorstól egy bont, és azt beváltva újra fiatal lehetne, visszautasítaná a nagy ziccert?
– Szó sincs róla. Élnék a lehetőséggel, hiszen tudom, amíg az ember ifjú, bohém és önfeledt, addig nemigen érheti baj. Ugyanakkor gyakran jut eszembe hajdani pályatársam, Makláry Zoltán szállóigéje. Az Öreg egykor azt mondta: „nem irigylem a fiatalokat, mert övék a jövő!” Beletrafált.

– És ama tény sem dobja fel, hogy végre-valahára megépült a Nemzeti Színház?
– Sem a Nemzetit, sem a rendszerváltás utáni éveket nem ilyennek álmodtam meg. Gobbi Hildával valaha egy szép, romantikus „játéktérről” ábrándoztunk, ahol az arra érdemeseknek sok-sok nagy feladat, (fő)szerep jut. Egy olyan szabad szellemiségű teátrumról elmélkedtünk, amely – minden pátosz nélkül – a nemzeté. S amelyet nem kezd ki állandóan a politika. Naivak voltunk. Ma már tudom, hogy csak egy betegeskedő Nemzetire futotta az erőnkből, amely kiválóan jelképezi közállapotainkat. A mi Nemzetink pontosan olyan, mint egy magyar focimeccs. Senki nem ügyel a labdára. A pályán csak tétova rugdalózás folyik, akár egy Fradi–MTK-derbin.

– Nem tart attól, hogy ha ezt leírom, önt nyomban ellendrukkernek kiáltják ki?
– Ezt józan ember aligha állíthatja, hiszen köztudott, hogy a fél életemet a Nemzetiben töltöttem el. Nagyon sajnálom, ha már a levegővétel is megoszlik a politika markában. Persze tudom, milyen hangulatkeltés vezette be a teátrum átadását, s azzal is tisztában vagyok, hogy az épület születése nem volt patyolattiszta folyamat. Mégis meghatódtam, amikor a nyitóelőadásra érkezve megláttam a bejáratnál elhelyezett szobrokat és a díszkivilágítást. Aggódtam, hogy sikeres legyen a premier. Arra gondoltam, hogy e hosszú és szent akarás végre eredményt hozott,s bár vannak fenntartásaim, a vita most már tényleg a produkciókról kell hogy szóljon. Egyébként is meggyőződésem, hogy a Nemzeti Színház jövőjét nem az épület felhúzásának körülményei, hanem az előadások minősége dönti el. Nem verek dobra olyan indulatokat, amelyeket mások még rosszabb eszközökkel vihetnének tovább.

– Sokáig arról is parázs vitákat hallhattunk, szükség van-e egyáltalán egy elit csapatra az új Nemzeti égisze alatt. S önök, a nemzet színészei csatlakoznának-e ehhez a gárdához?
– A nemzet színészei többnyire kiöregedtek a pályáról, így fizikai értelemben nem biztos, hogy alkalmasak lennénk egy hosszabb szerep tartós eljátszására. A vállalásnak immár a kor szab határt. Jöjjenek a fiatalok!

– Időskorára miben változott?
– A közeli halál feltételezése megfontoltabbá és szemlélődőbbé tett. Leginkább az emberi tartalomra koncentrálok. S egyre nagyobb igyekezettel próbálom realizálni a magam istenképét. Adyhoz hasonlóan keresem a hozzá vezető menekülőutakat, és próbálom úgy megacélozni a hitemet, hogy a mindenható is érezze, nem csak kérni jöttem.

– Milyen az ön istene?
– Nem degenerált finom úriember, hanem egy a természet erejével együttesen létező, hatalmas és tiszteletreméltó alak.

– Említette a halál közelségét. Milyen érzés nagy túlélőként dicső évfordulók idején egykori játszótársairól, Márkusról, Gábor Miklósról, Págerről, Ruttkairól olvasgatni – némelykor csöpögős – méltatásokat?
– Kollégáink sikereit nem lehet eléggé irigyelni. Már csak azért sem, mert mifelénk az irigység nemzeti ereklye. De félretéve a tréfát, pályám során ritkán volt okom féltékenykedni. Néha mégis bosszantanak az ilyen irományok, egyrészt mert nem egy pályatársamat csak a halála óta becsülik, másrészt mert vannak olyanok is köztük, akiket jól ismertem, és nem volt bennük sok szeretnivaló.

– Kit hiányol legjobban?
– Őze Lajost. Őt nagyon kedveltem; becsültem képességeit, tehetségét, emberségét, és még a hibáit is elfogadtam. Rajta kívül Básti, Páger, Somlay is élénken él még az emlékezetemben. No és Sinkovits Imre elvesztése is nagyon fájt.

– A nagy öregek csapata ma három tagot számlál. Agárdyval és Bessenyeivel tartják a kapcsolatot?
– Nem olyan szoros a viszony, mint azt sokan hiszik. Ízlésbeli okok miatt egyikükkel nehezen értetem meg magam. De valahol azért összetartozunk, minthogy összetart bennünket a pánik, a halálfélelem. Mindhárman görcsösen ragaszkodunk az élethez.

Kállai Ferenc

Született: 1925. október 4-én, Gyomán. Családi állapot: nős, felesége Csima Ida. Pályafutás: Szabad Színház (1945–46), Belvárosi Színház (1946–48), Nemzeti Színház (1948–). 1977 és 1990 között a Színház- és Filmművészeti Főiskola tanára. A Színházművészeti Szövetség elnöke (1981–1990). Országgyűlési képviselő (1985–1989). Fontosabb szerepei: Rómeó (Shakespeare Rómeó és Júlia), Orgon (Moliére Tartuffe), Szemere Bertalan (Illyés Fáklyaláng), Ottó, Bánk, Petúr (Katona József Bánk bán), Danton (Büchner Danton halála), Paál Károly (Csurka Döglött aknák).
Fontosabb filmjei: A tanú, Gyertek el a névnapomra!, Hány az óra, Vekker úr?, Szörnyek évadja, 6:3.
Elismerések: Jászai Mari-díj (1956), kiváló művész (1970), Kossuth-díj (1973), a Nemzeti Színház örökös tagja (1989), Örökös tag a Halhatatlanok Társulatában (1996), Budapest díszpolgára (1998), a nemzet színésze (2000), Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje a Csillaggal (2002).


Fotó Kállai Ferencről a Merlineren:
http://www.merliner.net/index.php?mode=galery&image=dio17.jpg&i=17&galid=dios

Szabó Zoltán Attila

A Nemzeti Galéria felkérésére a 360systems két kiemelkedő festményt készített el közel egymilliárd pixeles felbontásban. Így eddig soha nem látott felbontásban tekinthetőek meg Csontváry Kosztka Tivadar A taorminai görög színház romjai és Rippl-Rónai József Schiffer-villa pannója című festményei. Minden kép nagyjából 150-200 képből készült, az interneten történő megjelenítéséhez egyenként 1300-1900 képre lettek darabolva.
Az internetre optimalizált megjelenítő rendszer 6 rétegben, különböző felbontásban jeleníti meg a képeket, így mindig csak az aktuális látómezőhöz szükséges mozaikokat tölti le a számítógép. A most elkészült felbontásban a képeken a festő minden egyes ecsetvonása látszik, a festmények legapróbb repedései is megfigyelhetőek.

A Merliner.net lehetővé teszi, hogy meglássa a csodát - íme:
http://360gigapixel.net/gigapixel/nemzeti_galeria/csontvary/
http://360gigapixel.net/nemzeti_galeria/rippl_ronai/

Merliner News

- Kocsis Zoltán Mózesről, a politikáról, a Fesztiválzenekarról és a filharmonikusokról -

Kocsis Zoltán őszinte ember. Ha teheti, kimondja a véleményét, aminek nem feltétlenül örülnek a politikusok. Ő azonban nem töpreng azon, mit hallanának tőle szívesen, hiszen lételeme a szabadság. „Mózestől a mai politikusok is tanulhatnának” - vallja, és számon kéri rajtuk az elveket, az erkölcsöket. A művész úgy érzi, rossz irányba haladnak a dolgok, és nem lenne meglepődve egy újabb világégésen. Ám a zene éltető erejében is makacsul hisz; a Nemzeti Filharmonikusok szerinte missziót teljesítenek egy olyan világban, amikor a kultúra „mostohagyerek”.

– Ön naiv ember?
– Most már nem. De miért kérdezi?

– Mert azt mondta: „Mózestől a mai politikusok is tanulhatnának.” El tudja képzelni, hogy a parlamentben vagy a pártházakban az Ószövetség tanításain merengjenek?
– Nem tudom, mi jár a fejükben. Olyan nagyon nem is érdekel. Csak abban vagyok biztos, hogy ha tanulmányoznák akár Mózes, akár Jézus, akár a mártírhalált halt hősök cselekedeteit, előbbre jutnának. És velük mi is. Társadalmunkból éppen az elvek hiányoznak. Az etika. Azok az ideák, amelyekért érdemes élni és akár meghalni is. Persze az emberiséget - az elvek betartása és tiszteletben tartása mellett - a nyitottság, az újra való fogékonyság sem jellemzi manapság. A tömegeket nem lehetne folyton manipulálni, s talán még a szörnyűséges társadalmi egyenlőtlenségek is megszűnnének, ha egyszer azokról vennénk példát, akik nehéz időkben erkölcsösek tudtak maradni. A mai politikusok bűne, hogy nem akarnak felülemelkedni sérelmeiken, érdekeiken; nem is tesznek semmit azért, hogy békésebben éljünk.

– Mérges? Csalódott? Pesszimista?
– Azt hiszem, rossz irányba haladunk; nem volnék meglepődve azon, ha bekövetkezne az a nagy világégés, amit többek között a maja naptár 2012-re prognosztizál, vagy akár 2060-ban Newton számításai alapján, aki - egyes értelmezések szerint - szintén számolt egy, szintén 2012-ben bekövetkező kataklizmával. Igen, pesszimista vagyok! Bár meglehet, hogy inkább realista. Egyszer vége lesz a világnak! Egyszer vége lesz a naprendszernek, ennek a csillagrendszernek, mások érkeznek majd a helyünkre. Nem azt mondom, hogy jövőre következik be mindez, de érzékelem, hogy az emberiség nemigen képes a megtisztulásra. Csak néhány közösséget tudnék megemlíteni, ahol az elveknek jelentőségük van. Ilyen a bhutáni, ahol egy igazi, komoly diszciplína irányítja az egyébként boldog, szabad életet. Tibet is tartja magát. De ki tudja, meddig?

– Ön mindenkor képes belátni és elfogadni mások igazát?
– Realista vagyok, de hajlandó vagyok meghallgatni bárkit, befogadni bármit, még azt sem várom el, hogy igaz legyen. Ahogy persze azt sem tudom garantálni, hogy ha befogadtam az újat, az valóban teremtő erővel fog hatni rám.

– „Lépten-nyomon szembesülnöm kell azzal, hogy a politika befurakszik az életünkbe, a mindennapjainkba; családokat, jól és eredményesen működő munkacsoportokat dúl szét” - nyilatkozta nemrégiben. Amikor szót kér és oda-odacsördít a politikusoknak, nem tart attól, hogy veszélybe sodorja szeretett zenekarát, a Nemzeti Filharmonikusokat? Elvégre az együttesnek a magyar állam a fenntartója, egyszóval költségvetési tétel.
– Hát nem tudom. Az eredmények nem beszélnek önmagukért? Azt a fenntartó szervnek is tudnia kell, hogy itt jó munka folyik...

– Már megbocsásson, de ha így érzi, akkor ön mégiscsak egy naiv ember.
– De miért? Ez az igazság! Egyébként sem érzem úgy, hogy a kulturális tárca ellenünk dolgozna. Hogy elvonnak tőlünk pénzt, az ő szempontjukból biztosan természetesnek tűnik, hiszen parancsokat hajtanak végre. A felső- vagy felsőbb vezetés parancsait. Más kérdés, hogy Magyarországon kiskapuk és kivételezettek mindig vannak és nyeregben maradnak. Mi nem tartozunk a kivételezettek közé. Nekünk nincsen a magyar felső vezetés feje felett átnyúlni képes nemzetközi kapcsolatunk, amely oda tudna dörrenteni a döntéshozóknak. Ez adott esetben lehetne az Obama-adminisztráció, vagy akárki más. De hangsúlyozom: nem zsaroljuk a magyar államot; csak azt hajtogatjuk, hogy hoci-vissza a 2000-es költségvetést! Mert az akkori támogatás emberhez, művészhez méltó volt. Abból az összegből úgy lehetett gazdálkodni, hogy misszionárius tevékenységünk nem került veszélybe. A miénk ugyanis igazi misszió.

– Tudatos döntés eredménye, hogy a választások előestéjén éppen Strauss: Halál és Megdicsőülés című kompozícióját, majd A halál dalait és táncait Muszorgszkijtól, végezetül Csajkovszkij VI. (patetikus) szimfóniáját tűzik műsorra?
– Ez a véletlen műve. Amikor a programról döntöttünk, nem sejthettük még, hogy mikorra írja ki a választásokat a köztársasági elnök. De nem bánom, hogy így történt. Tulajdonképpen a halál az életet is jelenti, mert ha valami meghal, a nyomában új élet sarjad. És én azt gondolom, az a társadalmi méretű rothadás - aminek részesei, szenvedői és előidézői mi magunk vagyunk - nem végződhet mással, mint tragédiával. Ám ez az új élet ígérete is. Csajkovszkij szimfóniája amúgy csak bizonyos értelemben szól az elmúlásról. A komponálás pillanataiban nem sejthette, hogy egy héttel később megitatják vele a Néva-vízzel teli méregpoharat, ami tífusz-bacilussal volt fertőzve. Azok a kortyok végzetesnek bizonyultak. És - talán szándéka ellenére - gyönyörű szimfóniát írt a halálról.

– Önt idézem: „Ha hagyjuk azt a sok mindent, amit magyar kultúrának nevezünk, elsorvadni, akkor itt nagyon nagy baj lesz” De mit tehet ön ez ellen, mint a magyar kultúra követe?
– Azt gondolom, teljesen konvencionális, a napi élet részét képező eszközökkel lehet csak valamit elérni. Mire gondolok? Harcolok a Kodály-módszer tudatos leépítése ellen. Elismerem, hogy nem sok sikerrel. Az iskolai ének-zene oktatás kötelező voltának ellehetetlenítése ugyancsak felháborít. El is mondom mindig, mindenhol. Bosszant, hogy az úgynevezett kultúrpolitika a könnyebb fogyasztás irányába tereli az embereket, mintha nem értenék, hogy könnyebb elfogyasztani az egyszerűt, de korántsem biztos, hogy ami egyszerű, egyben jó és tápláló is. Ilyen alapon akár a prostitúciót is támogatni lehetne. Kinevezhetnék hungarikumnak! Mert hát nekik most vannak sikereik. Az a baj, hogy mindent virágnyelven kell elmondani, mert a jelenlegi trend nem teszi lehetővé, hogy az ember konkrétumokról beszéljen. Ez a helyzet engem fáraszt, zavar. De ösztönöz is.

– Noha már tettem pár kísérletet Kocsis Zoltán „megfejtésére”, engedje meg, hogy arra jussak: ön roppant makacs, magabiztos, már-már bevállalós alkat. Ezt abból szűrtem le, hogy képes volt folytatni és befejezni Schönberg félbehagyott művét, a Mózes és Áront. Senki nem vetette a szemére, hogy tiszteletlen?
– A művészetben nincsenek általános szabályok. Minden művészet maga teremti meg a szabályrendszerét; nincs jó és rossz, nincs szép és csúnya - egyéniségek vannak, akik szabadon alkotnak. Én is ezt teszem. Meggyőződésem, hogy a nagy egyéniségek esztétikai természetű világlátása viszi előre a művészetet. Schönberg nem tekinthető feltétlenül és csakis úttörőnek, mert ő a múlt tökéletes ismeretében talált rá valamire, amelyet egyre tökéletesebben használt; még azt is ki merem jelenteni, hogy legnagyobb művében, a Mózes és Áronban ezeket a vívmányait már klasszikus módon tudta összekapcsolni. Azaz: tipikussá eszményítette azt, ami végtelenül egyéninek hatott. Megkockáztatom: összefoglalóbb jellegű egyéniség volt, mint Bartók Béla. Jómagam az ő eszményeit, életművét tiszteletben tartva, létrehoztam egy más minőséget. Nem kell ehhez túlzott magabiztosság. Ehhez hit kell.

– Bartók és Arnold Schönberg meghatározó szerzők az ön muzsikusi pályáján. Rokonlelkek?
– Biztosan. Ámbár egy igazán teljes egyéniségben minden benne van. Egymással homlokegyenest ellenkező tulajdonságok is mindnyájunkban ott munkálnak. Ha Bartók külső megjelenését nézzük: egy aprócska, szemüveges, nagyon finom arcú, kultúrált, lódenkabátos, aktatáskás alakot látunk magunk előtt, aki reggelente bemegy az akadémiára népdalokat rendszerezni. De hogy jön össze ez a kép a negyedik vonósnégyes utolsó tételével, ami maga a pokol? Aminek hatására ölni tudna az ember. Ha nagyon megpiszkáljuk, minden ember ilyen összetett. Igen, rokonlelkek vagyunk! De nemcsak ők és én, hanem az emberiség egésze. Ez csak azért nem elég nyilvánvaló, mert rengetegen szerepet játszanak, vagy az élet belekényszeríti őket a szerepjátékba. Ott volt Wagner. A legmagasztosabb, legemelkedettebb zenéket tudta írni, de a köznapi életben hihetetlenül kicsinyes, sőt gonosz tudott lenni még a jótevőivel szemben is - gondoljunk csak II. Lajosra, vagy Lisztre. Az ember tényleg csak áll és bámul: hogy fér meg ez a kettő egyetlen emberben? Ezért sem szeretem azt a terminus technicust, amikor ráfogják valakire, hogy unalmas ember. Olyan nincs! A világ elég gazdag ahhoz, hogy megtaláljuk benne a különöset, a különlegeset, a nekünk vonzót vagy éppen a számunkra taszítót.

– Mi az a negatív tulajdonság, amit Kocsis Zoltán a legkevésbé szeret önmagában?
– Nem vagyok rosszban magammal. De ha kutatok, találok persze egy s mást. A türelmetlenség például rossz tulajdonságom, de már sokat javítottam rajta. Nem tudom, feltétlenül negatív tulajdonságnak minősül-e az, hogy a hülyeséget nehezen viselem. Ahogy a rosszindulatot és a közönyt is. Lehet, hogy - jézusi módon - szeretettel mindent meg lehet oldani, de nem biztos. Annyian kudarcot vallottak már ezzel...

– Barátai, munkatársai, ismerősei körében kérdezősködtem, és többen állítják, hogy hangulatember. Ha jó passzban van, szellemes és kellemes társalgó, ha nem, akkor pokróc a modora.
– Ezen is dolgozom már. Az utóbbi időben nincs ez így. Szándékom, hogy szebbé, jobbá tegyem a világot, ami - higgye el - a saját egyéniségem jobbítására is kiterjed. Rengeteget nézek magamba. Akkor is, ha másokkal foglalkozom. Sőt, ha másokkal foglalkozom - mint most Schönberggel, Bartókkal, vagy éppen a zenekarral, amely eljátssza a művet - engem az arra kényszerít, hogy magamba pillantsak. Olykor eltöprengek, méltó vagyok-e arra, hogy velük dolgozzam. Régebben nem töprengtem ilyesmin.

– A Nemzeti Filharmonikusokkal folyton új utakat keres. Gondolt arra, hogy olyasféle „eretnekséget” vállaljanak fel, mint azt tették a San Franciscoi Filharmonikusok, akik a Metallicával adtak ki közös albumot?
–Voltak ilyen ötletek, kezdeményezések, és nyitott voltam rájuk. Amikor Presser Picivel és Szakcsival szóba került egy közös koncert, nem én léptem vissza. Nem zárkózom el semmilyen érdekes zenei kísérlettől. Jóllehet nem tudom, kinek lenne hasznos egy ilyen együttműködés.

– Milyen a kapcsolata Fischer Ivánnal?
– Nincs kapcsolatunk egymással. Nem zavarjuk egymás köreit.

– Hogy emlékszik ma a Fesztiválzenekarra?
– Annak idején azért alapítottuk, mert itthon nem volt egy tisztességes, európai mértékű zenekar. Abban az időben hasznos szövetséget kötöttünk Fischerrel. Főleg azért, mert sok ellenségünk volt, amiért a meglévő zenekaroktól csábítottuk el a legjobb zenészeket. Mára kiderült: ez helyes döntés volt. Elkezdődött itt egy eurokonform munka, aminek köszönhetően új kritériumok keletkeztek. Ma azért van annyi kiváló zenekar az országban, mert nekünk sikerült elindítani egy pezsgést zenei életünkben. A Fesztiválzenekar léte mágnesként hatott. Nagy részem volt ebben. De ez a múlt. Ahogy ők sem érzik szükségét, hogy engem aszerint kezeljenek, amilyen mértékben hozzájárultam annak a zenekarnak a sikeréhez, úgy én sem érzem, hogy dolgom lenne velük 2010-ben. Nekem a Nemzeti Filharmonikusokkal van dolgom!

– A Nemzeti Filharmonikusok története 1923-ig nyúlik vissza. A zenekar négy jelentős korszakot tudhat maga mögött: Bor Dezső tette le az alapokat, majd jött Ferencsik Állami Hangversenyzenekara, később pedig Kobayashi Ken-Ichiro vezette az együttest. A Kocsis-érát 1997 óta számítjuk. Miben más ma a zenekar?
– Szinte mindenben, de leginkább abban, hogy a kezdetek óta a Nemzeti Filharmonikusok mindenevő-voltát igyekeztem megerősíteni. Bachtól a kortárs zenéig mindent evidenciában tartunk és játszunk. Korábban nem volt ez így. Bor munkásságát annyira nem ismerem, mert kevés dokumentum maradt fenn. Ferencsikkel és Kobayashival viszont sokat dolgoztunk együtt. Egyikük sem volt munkás zenész a szó azon értelmében, ahogy én az vagyok. Vallom, hogy a lényeges dolgok a próbán történnek, s a színpadon csak feltesszük az i-re a pontot. Ferencsik ugyanakkor nem szeretett próbálni. Így is nagy zenész volt. Igaz, az elitista törekvéseknek még nem volt helye az ő idejében. Nem véletlen hívták a zenekart hangversenyzenekarnak akkortájt. Egyfajta nemes konzervativizmus jellemezte a Ferencsik-érát. Kobayashi Ken-Ichiro különbözik tőle. Ő egy pálcaművész, aki a saját egyéniségével győz le, nyűgöz le mindenkit. Amíg az együttest vezette, a gigantomán művekben jeleskedett. Ugyanakkor Bruckner és a francia muzsika, valamint a kortárs zene szinte nem szerepelt a műsoron. Kobayashi tevékenysége folyamán nemigen bővült a repertoár véleményem szerint. Abban bízom, hogy a Kocsis-korszakban igen.

(Forrás: Mix)

Szabó Zoltán Attila

Gazdag vidéke hazánknak Keszthely és környéke. Az oltalmazó nagy tó, a Balaton jelenléte önmagában élmény. De van itt még – a KFT zenekart idézve – „annyi más érdekes.” Elég csak végiglejteni a városi korzón.

Cirflandi és Georgikon

A Bacchus szállodától – ahol a szobákat szellemesen egy-egy szőlőfajtáról nevezték el, így létezik Ezerjó 104-es, Leányka 108-as vagy Cirflandi 109-es is – két percre találjuk a Balaton Színházat (a néhai Uránia Mozit, amit 1910-ben alapítottak), öt percre a gótikus, egykor Ferences-rendi templomot, tízre a Festetics-kastélyt. Erre húzódik a Kossuth Lajos utca is. Ahol – egyebek mellett – fellelhető a Balaton-parti település első borháza. Továbbá a Pethő-ház, ami jellegzetesen paraszt-barokk épület, s aminek belső udvara meseszép. Máskülönben a pazar épület a Sába királynője és a Téli rege című operaművek komponistájának, Goldmark Károlynak a szülőháza.

Átellenben a Babamúzeum fogad. Közép-Európa legnagyobb babagyűjteménye ez, amely hazánk tájait, falvait, építészetét is méltóképpen reprezentálja, hiszen ahány baba, annyiféle népviselet és annyiféle makett-ház. A Balaton Fővárosában a fociszurkolók is találnak maguknak törzshelyet: az AS Roma híveit például kávézó fogadja a sétálóutcában. No és itt van Európa első mezőgazdasági főiskolája, a Georgikon, valamint a festői Festetics-kastély, amely Magyarország negyedik legnagyobb kastélya.

Borvacsora Bacchus birodalmában

Borvacsora. Gyertyafény. Harmonikaszó és régi zene, amely megidézi a középkort, a daliás időket. Keszthely büszke a múltjára. Joggal. Hiszen a keszthelyi polgár nehéz időkben is kitartott elvei, szeretett városa mellett. Vendéglátónk, a Bezerics-család is ízig-vérig lokálpatrióta közösség. Nem véletlen, hogy a családfő, Bezerics Csaba borvacsora címén időutazásra hívta a vendégsereget a hírneves Bacchus Borházba, s a fejedelmi étkek és borok kóstolása közben a szőlőtermesztés, a borászat titkaiba éppúgy beavatott minket, mint ahogy a keszthelyi ember számára fontos értékekkel is megismertetett. Egy olyan világban, ami mindenről szól csak az értékteremtésről és a hagyományok tiszteletéről nem, igazán üdítő tradíciókról, valódi értékekről, a közeli Pogányvár születéséről, az Olaszrizling és a Tramini értő házasításáról hallani.

E szép estének méltó felvezetése volt a Zalai gombaleves és a Cserszegi fűszeres találkozója. A nedű különlegessége, hogy nemcsak illatozik, de az íze is élményt, meglepetéseket rejt. A legendás Keszthelyi fogas feltálalása és a hozzá illő Salla Cuvée önfeledt kortyolása a „szeánsz” méltó folytatásának bizonyult, s a bor azért is ment csodaszámba, mert a filoxéravész előtti „békeidőket”, a régi ízvilágot idézte. Ahogy a tekerőlant hangja is. Bezerics Csaba eközben – büszke zalai (egykoron: Salla) polgárként – megpendítette: „a Hárslevelű innen származik, s nem Tokajból!”

Újabb fogás, újabb élmény: Bezericsék ünnepi borvacsoráján a 2008-as Cabernet Franc is „színre” került. „Nagyon fiatal még” – summázta a főborász fia, Bezerics Dániel szinte féltő, „atyai” hangon. Nos, nem kell félteni a „kicsikét”, egyáltalán nem véletlen, hogy a Pálffy Top 100-ban helyet kapott, mi több, slágerborrá vált: ma a hipermarketek vásárlói éppúgy szeretik, mint az elit vinotékák törzsvendégei.

Szintén különlegesség a javából a Déja Vue Cuvée, ami leginkább Zalai prószával – teszteltük! – az igazi! Desszertborral van dolgunk. Méghozzá rekorder desszertborral, amely a Pannon Bormustrán egyedüliként lett beválasztva a „Bajnokok Ligájába”, azaz egyedüliként fért be a tokajiak mezőnyébe.

Szabó Zoltán Attila

András Ferencnek két szenvedélye van: az egyik a filmezés, a másik a borkészítés. A rendező Sümeg szülötte, így az Olaszrizling felkent híve. A Balaton-felvidéki Borvidék népszerűsítéséért sokat tesz, s nem tett le arról sem, hogy egyszer szűkebb pátriájáról festői mozitablót készítsen.

András Ferenc a Dögkeselyű, A nagy generáció és A törvénytelen című filmek elismert alkotója nem él nyugdíjas életet. A zajos Budapestről ugyan „visszamenekült” Sümegre – ahol saját bort készít, s a környékbeli borászokkal, gazdákkal baráti kapcsolatot ápol –, de közben forgatókönyveket ír; most éppen egy marosvásárhelyi íróval, Kincses Elemérrel közös filmtervét „dédelgeti”.

A rendező nem tett le arról sem, hogy elkészítse Sümeg és környékének egyedülálló természeti-, kulturális- és gasztronómiai értékeit bemutató filmjét, ám ennek a jelek szerint még nincs itt az ideje – egy éven át ugyanis hiába kalapozott; a szponzorok és pályázatok útvesztőjében a Dialóg Filmstúdió korábbi igazgatója (is) eltévedt...

Azért a hírverésben ahol tud, (be)segít. Népszerűsítette már borkóstolókon a Balaton-felvidéki Borvidéket, de bárhol jár, dicséri a Chardonnay-t, a Kéknyelűt, a rizlinget; mesél a Gundel Aranysapka-díjas séfjének, Kalla Kálmánnak Sümegprágán épített vendégházáról, az ott kapható mennyei étkekről, továbbá a sümegi várbirtokról, a Palota Pincéről, de még a Bazsiban megtermő almáról is.

Furcsamód, amikor a februári 41. Magyar Filmszemle terméséről, filmgyártásunkról kérdeztem, a mindig optimista és jó kedélyű András Ferenc picit elkedvetlenedett. – A két uralkodó kereskedelmi televízió ötlettelensége, gagyisága kihatott a filmes szakmára – summázta. – Sajnos, egyre több a suk-sükülő producer Magyarországon. Az érték pedig egyre kevésbé fontos, ami meglátszik a műveken. Néhány figyelemreméltó munka azért így is bekerült a programba – kár, hogy csak néhány… Egy biztos: Mészáros, Makk és Jancsó visszatérése sokat javít a 2010-es átlagon – zárszavazott a rendező.

Szabó Zoltán Attila

Górcső alatt a fiatalok: egy szúk esztendő alatt trendriport, társadalmi riport, gyorsjelentés, konferencia, minap a Szabad Európa Társaság Sziget-felmérője foglalkozott velük. Ráadásul a szociológusok címkéket aggatnak az ifjúságra: ők lennének a digitális bennszülöttek. De milyenek ők valójában? Mit remélnek egy olyan országban, ahol - idézve az egyik tanulmányt - „már a diploma sem garancia semmire...”

Haladjunk sorjában. Az Információs Társadalom- és Hálózatkutató Központ (ITHAKA) tavaly végzett a fiatalok szokásainak vizsgálatával. A Junior Prima díjas Ságvári Bence vezette kutatócsoport Fanta Trendriportja közel egyidős a Tárki soros Társadalmi Riportjával. Mindkét kutatásból kiderült: az értékek zűrzavara az összes korosztálynak fejtörést okoz, de a pályakezdők talán a legvédtelenebbek. Nemrég egy konferencia is az ifjúságról szólt. Íme, a beszédes cím: „Értjük-e, miről beszélnek a fiatalok?”

„A nagy közös ügyekért ritkán lelkesednek”

Csak látszólagos az ellentmondás: a 14-25 éves korosztály egyszerre individuális és családcentrikus. Többségük márkafüggő, miközben ma már statisztikailag is meghatározó azon csoportjuk, amely – legalábbis szóban – inkább kritikusan viszonyul a fogyasztói társadalomhoz. A nagy közös ügyekért ritkán lelkesednek (a Fanta Trendriport tavaly őszi jelentése szerint 8 százalékuk érzi a társadalmilag hasznos munkát saját feladatának), a környezet védelme, s az ehhez kapcsolódó fogyasztói tudatosság mégis fontos számukra. – Egy ellentmondásos kor gyermekei, akik a kutatások szerint sajátos nosztalgiával gondolnak a szülők, nagyszülők elbeszéléséből ismert régi világra, a kádári időkre – summázza Ságvári Bence szociológus.

A nyáron közzétett „Ifjúság 2008.” gyorsjelentés hasonló következtetésekre jut. A Matalin Dóra vezette kutatócsoport által megkérdezett fiatalok 49 százaléka állította azt, hogy a Kádár-érában jobb lehetett az élet. Arra a kérdésre pedig, hogy szerintük hogyan alakult az utóbbi tíz évben az emberek életszínvonala, 2004-ben a megkérdezettek 55 százaléka mondta, hogy romlott, 2008-ban már 80 százalék. Ami a saját családjuk anyagi helyzetét illeti, erről 2004-ben 36 százalék mondta, hogy romlott, tavaly 62 százalék. Beszédes adatok...

„A korábbi generációkban minden gyerek felnőtt akart lenni...”

De vajon honnan táplálkozik ez a furcsa érzés, mi magyarázza a Kádár-kor iránti vonzalmat 2009-ben? Gábor Kálmán ifjúságkutató, szociológus szerint a mai világ sajátossága, hogy amit ma elértem, az még semmi; holnapután ennél is többet kell teljesítenem. – Nem tudjuk kikerülni a globalizáció kihívásait – állítja –, ami zavart okoz, és vonzóvá tesz egy olyan korszakot, amelyben könnyebb volt eligazodni.

Kopp Mária a SOTE Magatartástudományi Intézetének igazgatója szerint a fiatalok is érzékelik, amit a teljes társadalomban tapasztalunk.

– Az emberek 70-80 százaléka úgy érzi, minden olyan gyorsan változik, hogy nem érdemes terveket szőni, hogy senki sem törődik azzal, mi történik a másikkal, hogy a legbiztosabb nem is bízni senkiben. Ezek az arányok a társadalom igen súlyos, értékvesztett állapotát jelzik; a korábbi, 2002-ben végzett felmérésünk szerint még minden második ember válaszolta ezt, de már azok is igen rossz arányok voltak a nyugat-európai, nem szólva a skandináv arányokról. Pedig épp a fiatalok igényelnék leginkább, hogy lehessenek terveik, hogy a zsebükben hordhassák a marsallbotot...

A fiatalok lázadása természetes egy rendezett társadalomban, ahol a túlzott rend, a szabályozás korlátait feszegetik. Azonban az ember legalapvetőbb igénye bizonyos mértékű kiszámíthatóság, bizalom, amit társadalmi tőkének nevezünk, és ez ma Magyarországon hihetetlenül meggyengült.

– Egyedül a család szerepe értékelődött fel, ha valakinek olyan szerencséje van, hogy számíthat családtagjaira nehéz élethelyzetekben. Így aztán érthető, hogy a fiatalok számára is súlyos stresszforrás a társadalom mai állapota, és visszavágynának egy rendezettebb, kiszámíthatóbb, tervezést lehetővé tevő világba. Sokan vágynak nyugatra is, Svédországba például, amely velünk azonos méretű ország, olajuk sincs, mégis minden mutatója a legjobbak között van. Azt is látják, érzik maguk körül, hogy annak a valószínűsége, hogy egy férfi megéli a 65. életévét Magyarországon 64%, Svédországban 88%. Nem ilyen távlatra vágynak, érthető módon.

Kopp szerint mindez felfogható úgy, mint a magyar rendszerváltás kritikája, mert ma már a velünk együtt indult szlovákok, csehek, lengyelek mutatói sokkal jobbak – a mi mutatóink közelebb vannak az oroszokhoz és ukránokhoz, mint hozzájuk.

– Társadalom úgy még nem hagyta magára a fiatalokat, mint ez a mostani. Sem a család struktúrája, sem az intézményrendszer, sem a települési szerkezet nem követte a változásokat, így kerültek kiszolgáltatott helyzetbe a fiatalok – mondja Gábor Kálmán ifjúságkutató, szociológus. Ságvári Bence a Fanta Trendriport Junior Príma díjas szerzője megkockáztatja: a fiatalok bizonyos csoportjában a szülők emlékei által közvetített, utolsó szocialista „békeéveknek” vannak vonzó jellegzetességei, amelyek az ő szemüvegükön keresztül újraértelmezett, sajátos kádári nosztalgiához vezetnek.

– Nehéz megtippelni, mindez hová vezet – summázza a kutató, annyi bizonyos, hogy a hazai fiatalok jelentős része – mintegy 10 százaléka – iskolázatlan, és ez a réteg a szürke- vagy a feketegazdaságban talál menedéket. A törekvő középosztálybeliek helyzete sem jó. Az elit gyermekeivel szemben, nekik nem jut elég támogatás, így nehezen tudnak tudásukhoz és igényeiknek megfelelő állást találni.

Bácskai Júlia pszichológus megjegyzi: könnyebb volt a „legvidámabb barakk” gyermekeként boldognak lenni. – A Kádár-rendszer helyettünk gondolkodott, tűrt - tiltott - támogatott, elzárt a káros hatásoktól, mint amilyen a drog, a fegyver, a coca-cola, a durva filmek, a rasszizmus, az erőszak vagy a pénzközpontúság. De egyúttal meg is védett. A korábbi generációkban minden gyerek felnőtt akart lenni. Mert látták, hogy a felnőttség (már amennyire felnőtt lehetett valaki az apáskodó rendszer által diktált gyermeki létforma mellett) szabadsággal, döntési jogokkal jár. A mai fiatalok egyre kisebb késztetést éreznek a felnőtté válásra. Súlyosan elhúzódik a kamaszkoruk, 13 éves kortól akár 33 éves korukig. Mert nem tűnik vonzónak szüleik zaklatott élete. Mert a saját generációjuk felnőtteskedő stílusa sem vonzó számukra.

„Ma már egy diploma nem garancia semmire”

Ságvári rámutat: a fiatalok alapvető élménye, hogy az élet minden területén csökkent a kiszámíthatóság. Ma már egy diploma nem garancia semmire – állítják. Hogy ez mennyire helytálló megállapítás, azt igazolta korábban az Echo Survey Szociológiai Kutatóintézet vizsgálata is, amelynek legfontosabb felismerése a következő: „az oktatási intézmények számára az új szakok beindítása és a költségtérítéses képzések jó üzletnek bizonyultak, a tanulók számára pedig biztosítottá vált a diploma megszerzése abban a hitben, hogy annak birtokában anyagilag és erkölcsileg megbecsült munkához jutnak. A munkaerő-piaci igények változása és a túlképzés azonban fordított tendenciát idézett elő.”

Ságvári tovább sorolja a sérelmek felsorolását: a magány része lett a fiatalok életének, panaszkodnak a stresszre, a túl sok kötelezettségre, a pénzközpontú szemléletre, a túl gyors életre. Zavarja őket mindez, mégsem lázadoznak. Elfogadják, eltűrik a játékszabályokat. Hiányzik ugyanis a stabil értékrend, vagy ahogy a Tárki tavaly kiadott Társadalmi Riportjában szerepel: az értékek zűrzavara „lebénítja” őket.

– A kamaszok ma is lázadnak, de ez elsősorban azt jelenti, hogy még kiindulási alapnak sem akarják elfogadni azt a társadalmi berendezkedést, amiben élünk – pontosít Kopp Mária. – Ki akarnak lépni belőle, és ehhez sokan a pénzt és sikert tartják megfelelő eszköznek. De ez azért egyoldalú beállítás, például a magyar fiatalok számára még ma is igen fontos érték a tartós jó kapcsolat, és a többség, nem csupán a lányok, hanem a fiúk is úgy gondolják, hogy üres az élete annak, akinek nincs gyermeke.

„A fiatalok jövőképének középpontjában rövid távon a buli, a pörgés, hosszú távon a jó munkahely és a biztos családi háttér szerepel. A családdal kapcsolatban általános az elképzelés, hogy annak megalapozásához biztos egzisztencia kell, ezért a gyermekvállalás és a házasság a harmincas éveikre tolódik ki.” – részletezte Ságvári a tavalyi Fanta Trendriportban.

– A tinik korábban önállósodnak, korábban szerzik meg első szexuális tapasztalataikat és korábban kerülnek kapcsolatba a piac, a fogyasztás világával – értékel Gábor Kálmán. – És egyre védtelenebbek, ők a piac világának legfontosabb célzott tömege...

A pszichológus szerint meghasonlott érzés, ami kettéhasítja az ifjúságot: jól érezzem-e magamat, szórakozzak, aludjam ki magamat, élvezzem a szerelmet, a szexet, vagy hajtsak a nagyobb kocsiért, állásért, amíg elszalad a fiatalságom és az egészségem? A tanulmányokból arra is fény derült, hogy a hazai fiatal már idejekorán rádöbben: a miénk uram-bátyám ország. Ezért különösen fontos szerepet tulajdonítanak az ismerősöknek, a „jókor, jó helyen kihasználható kapcsolatoknak”. Kérdés, ez a fajta racionalitás okozhat-e kárt az érzelmi fejlődésükben.

Digitális bennszülöttek és márkafüggők – ezt a két jelzőt már nem a kortársak, hanem az ifjúságkutatók használják előszeretettel. Ságvári Bence szerint joggal, elvégre a mai 14-25 éves korosztály 94 százaléka buzgó internet-használó, 91 százalékuk mobilozik, 36 százalékuk blogot olvas, 17 százalékuk maga is vezet internetes naplót. És igen, márkafüggők! – A fogyasztás náluk az identitás forrása. A márkák pedig útjelző bóják, világítótornyok szerepét töltik be – mondja a szociológus.

Zárásképp Gábor Kálmán így összegez: „nem lehet nem észrevenni azt a változást, amit az e-mailező, chatelő, mobilon beszélő, sms-ező, zenéket vagy képeket küldő és cserélő fiatalok mutatnak. Ők már nem úgy individuumok többé, mint a hagyományos nevelést kapott szüleik. Más a hangjuk. Másként vannak „behuzalozva”. De a boldogságot ők sem képzelik el másként, mint a szüleik.

Szabó Zoltán Attila

Magyarországon közel kétmillió ember, az internetezők 53 százaléka játszik legalább alkalmanként online játékokat másokkal. Bár alapvetően a fiatalokra jellemző tevékenységről van szó, immár az idősebb korosztály is kiveszi a részét e szórakozásból. Mivel napjainkban mind többet hallunk az internet közösségi jellegéről, az NRC Piackutató a netezők más internetezőkkel való online játszási szokásait vizsgálta. Íme, a vizsgálat rövid summája - 2009. február havában.

Internet nélkül az emberek jelentős része ma már el sem tudná képzelni a mindennapjait - olvasható ki az NRC Piackutató és a TNS közös VMR kutatásának adataiból. Az úgynevezett hasznos funkciója mellett, a világháló szórakoztatásban betöltött szerepe is igen meghatározó, napjainkban pedig mindinkább terjednek a közösségi kapcsolatokra építő tevékenységek is.

Chatelünk, telefonálunk, fórumozunk, megosztunk, de szívesen töltjük időnket internetes játékkal is; közel 2 millió ember, az internetezők 53 százaléka játszik legalább alkalmanként online játékokat másokkal. Egy-egy ilyen megmérettetés alkalmával a gondolatok levezetése, a kikapcsolódás és a szórakozás mellett a felhasználókat feltehetően a játékostársakkal való írásos, vagy szóbeli kommunikáció lehetőség is vonzza, amely még inkább növeli a közösségi élményt.

"A másokkal való internetes játékok tekintetében mind a nemek, mind pedig az egyes életkori csoportok között szignifikáns különbség figyelhető meg. Talán nem meglepő a fiatalabb korosztályok dominanciája - a 14-17 évesek 78, a 18-29 évesek 61 százaléka játszik legalább alkalmanként társaival online. Az életkor előre haladásával ez az érték némiképp csökken, ami a kevesebb szabadidővel, annak eltérő eltöltésével, illetve az életstílus/életciklusbeli különbségekkel is magyarázható" - áll a dolgozatban. A kutatók arra is kitérnek, hogy jelenleg a 30-39 évesek csaknem fele, a 40-49 évesek 42, az 50-69 éves korosztály 28 százaléka hódol legalább alkalmanként a közösségi játékoknak.

Nemek tekintetében a férfiak körében terjedtek el erőteljesebben ezek a játékok. Míg a legalább hetente internetező 14-69 éves nők kevesebb, mint fele szokott más internetezőkkel online játszani, a férfiak körében ez az arányszám 55 százalék.

Merliner News

A 40. Magyar Filmszemle negyedik napján, a háromtagú zsűri nyilvános fórumon értékelte a versenybe került 12 tudományos-ismeretterjesztő alkotást. Az egyes filmeken túl a műfaj nehézségeiről, illetve népszerűségi lehetőségeiről is szó esett a beszélgetésen.

Értékelő beszédében Bakos Edit, az Uránia Nemzeti Filmszínház igazgatója a tudományos-ismeretterjesztő filmekkel kapcsolatos nehézségekről beszélt. Ezek az elsősorban tematikus televíziós csatornákon sugárzott mozgóképek Magyarországon mostohagyermeknek tekinthetők, hiszen az alkotói műhelyek hiánya miatt nincs megfelelő háttér ilyen produkciók gyártására. A filmek finanszírozása alapvető problémát jelent, hiszen a költségek 83 százaléka a Magyar Mozgókép Közalapítvány támogatásából származik, ami azt jelenti, hogy csak biztos financiális háttérrel jöhetnek létre ismeretterjesztő alkotások.

Az előállítási költségek problémái után Bakos a filmek bemutatási lehetőségeinek nehézségeire tért át. A Duna Televízió, illetve a Magyar Televízió és a Spektrum is biztos bázisa kellene, hogy legyen a munkáknak, ám a kereskedelmi csatornákon felnőtt fiatalok miatt a mozikban is szükség van a vetítésekre. A magyar tudományos mozgóképeknek ugyanakkor nincsen olyan nagy sikerük, mint nemzetközi társaiknak, egyebek mellett a Pingvinek vándorlásának - magyarázta az Uránia dirigense. Minimális reklámköltség nélkül ugyanis a filmeket nem lehet a filmszínházak műsorán tartani, illetve figyelemfelkeltő rendezvényekre és tudományos filmnapokra is szükség lenne a sikerhez.

Tóth Zsolt Marcell alkotó, a témaválasztás problémáiról beszélt. - A rendezőnek figyelembe kell vennie a televíziós szabályokat, hiszen ezek a mozgóképek nem elsősorban mozifilmnek készülnek - magyarázta a zsűritag. - Ezért az egyik legfontosabb készítési szempont a munka hosszának kell lennie.

A dokumentarista műfaj amúgy sincsen könnyű helyzetben, fogalmazott Tóth Zsolt Marcell, ám a tudományos-ismeretterjesztő munkák nemzetközi figyelemre is igényt tarthatnak, így lehetőség van a filmezés e szegmensében nemzetközi jelentőségű mozgóképet forgatni. Andor Tamás a dokumentumfilm és tudományos mozgókép közötti választóvonal meghúzásának nehézségére terelte a szót. Célratörőbben, a konkrét napi problémákon átnyúló, fiatalos hévvel bemutatott ismeretterjesztő filmekre van szükség, amelyek a fiatalok figyelmét és a nemzetközi odafigyelést is megragadhatják, ezzel pedig népszerűsíthetik az ilyen típusú alkotásokat - figyelmeztetett a grémium elnöke.

Az értékelő fórum végén a Shoot in Hungary Kft. képviseletében Názer Ádám biztosította együttműködési szándékáról a szakma képviselőit. A Magyar Tudományos Akadémia Kommunikációs Titkárságától pedig Rédey Soma szólalt fel, aki egy várhatóan márciusban induló filmklubhoz ajánlotta fel a tudományos filmek bemutatási lehetőségét.

Zambrotta

Mialatt a Nemzeti Énekkar a Kanári-szigeteken "vakációzik", a Nemzeti Filharmonikus Zenekar idei első hazai fellépésére készülődik; vasárnap (2009. január 11-én) a Művészetek Palotájában, a gyerekbérlet második akkordjaként, Mozart A varázsfuvola című művét játsszák el.

A Nemzeti Filharmonikus Zenekar ez évi első itthoni koncertje a gyerekeknek szól: január 11-én a Művészetek Palotája Fesztivál Színházában, Zenevarázslat című gyerekbérletük második előadásaként Mozart A varázsfuvola című operájának keresztmetszetét mutatják be Kocsis Zoltán vezényletével, nagyszerű énekesek közreműködésével, Kovács Sándor zenetörténész kalauzolásával. Az ifjú közönség nemcsak a remekbeszabott muzsikát élvezheti, hanem számos érdekességet is megtudhat magáról a műről.

Egy nappal előtte az Antal Mátyás vezette Nemzeti Énekkar a 25. alkalommal megrendezett, rangos Kanári-szigeteki Zenei Fesztiválon lép fel. Las Palmasban, az Auditorio Alfredo Krausban Ligeti György Requiemjét szólaltatják meg a Tenerifei Szimfonikus Zenekarral, két magyar énekesnő, Cserna Ildikó és Meláth Andrea közreműködésével, az Olaszországban élő nagyszerű kínai karmester, Lü Jia vezényletével. (Egyébként a Requiemjét pénteken a sziget másik pontján is hallhatja a nagyérdemű.) Februárban a Nemzeti Filharmonikus Zenekar is fellép majd a fesztiválon. És ők is dupláznak!

Merliner News

Az UNICEF javára adnak hangversenyt december 23-án a Nemzeti Filharmonikusok. A csaknem kétszáz fős együttest két éve nevezték ki az UNICEF magyarországi jószolgálati nagykövetévé, és a ceremónián megjelent Sir Roger Moore is.

A rangidős UNICEF nagykövet most kiadott visszaemlékezéseiben (My Name is my Bond - A nevem a biztosítékom) is megemlékezik az eseményről és arról a két tavalyi koncertről, melyen "Az állatok farsangja" narrátoraként működött közre. A könyv Magyarországról szóló fejezetében Sir Roger felidézi, hogy Kocsis Zoltán, a Nemzeti Filharmonikusok főzeneigazgatója, megfázása ellenére is milyen energikusan vezényelt azon a két estén, és akkor sem ütött a fejére karmesteri pálcájával, amikor Moore véletlenül átugrott egy teljes tételt.

A mostani UNICEF-koncertet, amely már a negyedik lesz a sorban, a Művészetek Palotájában rendezik. A hangverseny programján Bach monumentális h-moll miséje szerepel, K.Z. vezényletével.

Merliner News