Sohasem volt Hollywoodhoz hasonlítható. Sem méreteiben, sem arányaiban. A Lumumba (mai nevén Róna) utcában, az ütött-kopott filmgyári téglaépületből kilépve bizony egyetlen egyszer sem gyújtott rá arra a híres utolsó cigarettára Bogart, soha, mégcsak véletlenül sem tévedt erre frissen nyergelt paripáján John Wayne. És Chaplin sem készítette el az Aranyláz helyi, enyhén szociologikus beütésű folytatását, "Zaciláz" címen, sőt Gene Kelly sem táncolt és énekelt a pesti esőben. Serpico főrendőrről (ejtsd: Al Pacino) mára bebizonyosodott, hogy nem kívánja Csupati elvtárssal és hűséges ölebével, Kántorral egyetemben szolgálni és védeni a IX. kerületi rendőrőrsöt. De tény, hogy Ingrid Bergman is rendre elkerülte a Könyves Kálmán körutat, s hogy Liz Taylor sem makrancoskodott soha valamelyik zuglói vagy ferencvárosi vagánnyal. Ráadásul ez idáig Jane Fonda, Liza Minelli és Sharon Stone sem jelentkezett próbafelvételre a Csajok második részébe...


Prológus

Egy nagy korszak kiváncsi kutatója

"Az arc a lélek tükre. Nemcsak azért, mert testünk többi részét ruha borítja. Arcunk olyan, mint a lélek halvány, magasba emelt jelzőlámpája, amellyel többé-kevésbé érthető jeleket ad..." Balázs Béla írta ezt 1924 - ben Bécsben A látható ember című munkájában, amelyben magyarázza, bizonyítja a film várható térhódítását.

Nem volt rossz jós. Már akkor elkészült Amerikában a Türelmetlenség, éppen készülőfélben volt néhány remekmű Oroszországban és Németországban. S már Magyarország is túl volt a hazai mozgókép-gyártás első aranykorán. Nem kisebb személyiségek indultak akkor Budapestről és Kolozsvárról (!) a világhír felé, mint Kertész Mihály, aki a Casablancával iratkozott fel a klasszikusok névsorába és kor, sors és pályatársa, aki a modern angol filmgyártást teremtette meg, s ezért is kapta a Sir Alexander rangot: Korda Sándor.

Amikor Balázs Béla látnoki szavait írta - a könyvnyomtatás elsöprő hatása után - az ismét "láthatóvá lett ember" jövőjéről, akkor idehaza éppen pangott a filmgyártás. A legjobbak elmentek külföldre, nem utolsó sorban a politikai klíma miatt, meg pénz se volt elég idehaza, az egyre drágább gyártás számára. A hangosfilm azután meghozta a hazai és bizonyos földrajzi területeken - például a magyar lakta amerikai városokban - a sikert. Nemzetközi mércével ugyan nem jártak az élen ezek a hangosfilmek, de volt év - a háború kirobbanása környékén - amikor 50 produkciót készítettek el a budapesti stúdiókban, s olyan hazai sztárok születtek, mint Kabos Gyula, Jávor Pál, Ráday Imre, Páger Antal, Karády Katalin, Tolnay Klári, Kiss Manyi. Ez volt a magyar film második aranykora.

A harmadikra még vagy másfél évtizedet kellet várni. Igaz, 1945 után olyan kiváló munkák is születtek, mint a Valahol Európában vagy a Talpalatnyi föld, de a nagy, minden bizonnyal a legnagyobb korszaka, a hazai mozgóképgyártásnak a hatvanas-hetvenes évekre tehető. Egyszerre két generáció jelent meg a mozivásznakon: Fábri Zoltán, Jancsó Miklós, Kovács András, Makk Károly, Bacsó Péter és a fiatalok: Szabó István, Huszárik Zoltán, Gábor Pál, Gaál István, Kósa Ferenc, Sára Sándor és még sokan mások.

Furcsa volt a politikai légkör, amely egyrészt változatlanul a három "T"- t, a tiltást, tűrést, támogatást tartotta érvényben és ezek nem esztétikai, hanem ideológiai kategóriák voltak, másrészről azonban a "tűrt" kategória határait, a jelentősebb művészek tágítgatták. Amire az adott lehetőséget, hogy a magyar filmgyártás nemzetközi tekintélye kedvező fényt vetett a szocialista tábor "legvidámabb barakkjára" is.

Hogy a résztvevők, az alkotók, a szerencsére többségében még közöttünk élő művészek hogyan élték át ezt a nagy időszakot, milyen volt belülről ez az ellentmondásoktól akkor sem mentes aranykor - erre kereste a választ e kötet ifjú szerzője. S az ifjúság emlegetése itt nemcsak azért fontos, mert Szabó Zoltán Attila évei száma szerint is igen fiatalember, - jóllehet sokfelé újságíróskodott már, sőt tervezett és főszerkesztett lapokat - hanem mert a szemlélete valóban más, mint az idősebb filmújságíróké. Mint az enyém például, általában olyan kritikusoké, akik együtt éltük át a művészekkel ezt a jeles korszakot. Az ő munkáikon csiszolódott esztétikai - s nem ritkán történelmi - szemléletünk. S az a nagy (akkor budapestinek is nevezett) hullám nemcsak a művészeket "dobta fel", hanem a filmmel foglalkozó szakírókat is, akik a maguk módján, a nyilvánosság erejével, segítették a legjobb munkák hazai és nemzetközi elismertetését.

Szabó Zoltán Attila ismeri, és szereti e korszak, számára már filmtörténeti jelentőségű munkáit, de a legfiatalabb generáció szemével és kíváncsiságával szeretné megérteni: mi történt akkor, mi történt és mi van ma, mindahhoz képest, amit akkor a filmművészet Magyarországon jelentett. Lapjában, a Merlinerben jelent meg az itt közölt interjúk túlnyomó többsége, ezért az írások magukon viselik a hírlapírás - egyáltalában nem lebecsülendő - aktualitásának nyomait. Így, összességében azonban, számomra legalább is, új távlatot adott mindannak, aminek ilyen-olyan mértékben magam is résztvevője voltam.

Hiszem és remélem, hogy ilyen élményt nyújt ez a könyv a filmbarátok számára, életkortól függetlenül, mindenki számára, aki érdeklődik a magyar filmművészet múltja és jelene iránt.

Budapest 2000. november 15.

Bernáth László